Amy Sherman-Palladino és Daniel Palladino neve azoknak biztosan sokat mond, akik A szívek szállodája (Gilmore Girls) c. sorozattal nem tudtak betelni. A szerzőpáros próbált új témával előrukkolni a nagy sikerű sorozat óta, de igazán csak a The Marvelous Mrs. Maisel nevű, pörgős vígjátékkal sikerült. Olyan sorozatot tettek le az asztalra, ami több szempontból is formabontó saját nem csak az ő szemszögükből, de úgy alapjában véve újat hoz a sorozatok világába. Ugyan ki látott már stand-uposokról sorozatot? Nem műsort, önálló estet, vagy fellépést, hanem sorozatot. Ami nyilván magába foglalja, hogy minden egyes résznek csordultig KELL lennie poénokkal, vicces helyzetekkel, drámával, fejlődéssel, műsorokkal, konfliktusokkal, de főként reeeeeeengeteg és mocskos jól megírt viccel. És mivel ez sorozat, muszáj, hogy egymásra épüljön minden...

Szóval, egy mocskos nagy fába vágta a fejszét a házaspár, és rohadt jó fanyüvők, azt kell mondjam.

A sorozat több szempontból újít, vagy ritka kivételeket erősít: teljes képet próbál nyújtani egy szakmáról, a stand-upról, ami hát nem a legkeresettebb téma Hollywoodban sem; Barbie típusú nő a főszereplő; koszos-büdös, belevaló menedzsere van, aki dettó nő, hiába nézik folyton pasinak; a tetejében még barátnők is lesznek; a csaj az új életét a férje álmában találja meg; ráadásul mindezt a 2 pici gyereke mellett merészeli megélni; anyuval és apuval él; bemutatja a romkocsmákat, ahogy ott "szerveződnek" az esti programok; a konfliktusokat, amiket az új hivatása okoz a családban; plusz egy szuper fejlődési ívet, amit rég láttam már képernyőn. (De tényleg mindig csak azt látja az ember, ahogy eljut valaki a csúcsra, aztán meg azt, amikor ledől... Olyat soha, hogy ott van a csúcson, és onnan osztja az észt, még George Lucas sem tette, hanem pont ott vágta el, ahol Anakin vagy Luke a csúcsra ért... De ez ugyanúgy igaz megannyi filmes klasszikusra.)

Azt bizonyára sejtitek, hogy vígjátékot írni irgalmatlanul nehéz meló. Craig Mazin - akinek éppúgy köszönhetjük a Csernobil sorozatot, mint a Másnaposok folytatásait -, már csak tudja. Ő nyilatkozta a Csernobil kapcsán, hogy egy vígjátéknál percenként kb. 3x kell megnevettetni a nézőt, és ugye egy film, pláne sorozat, elég sok percből áll. Na, hát Palladinóéknál nem egy oldalnyi szöveg hangzik el percenként, szóval pörögnek a viccek és baromira figyelni kell, hogy ne veszítse el az ember a fonalat. Ha jobban belegondol az ember, ehhez iszonyat intelligensnek kell lenni, hiszen eleve úgy kell felhúzni a sztorit, hogy poéntengerben ússzon az egész, amik egymásra épülnek, és közben nem fulladhat bele az egész önmagába. Nagyon nehéz vezetni úgy egy történetet, hogy gördülékeny legyen, miközben viccekkel egy picit folyton kimozdítják a nézőt. Az, hogy folyamatos, logikus, követhető legyen a viccek halmaza, ész kell, nem lehet csak úgy bedobálni, mintha egy vicckönyvben olvasná az ember. Ehhez előre kell látni, a sztori főbb pontjait, és folyton újat nyújtani, miközben a karakterek sem lehetnek unalmasak, fejlődniük kell. Ezt egy filmben megcsinálni is tetű nehéz, pláne egy sorozatban, pláne egy több évados sorozatban, ami ráadásul a poéngyártás mikéntjéről szól.

Szóval a stand-up comedy számomra egy rohadtul ismeretlen világ, annyit tudtam róla, hogy rongyosra hallgattam Hofit, most meg Bödőcsöt. A világon semmit nem tudok erről, bár már kicsit többet, mióta nézem a sorozatot, addig csak reklámban láttam néha, hogy van valami műsor, ahol poénkodnak, de az speciel nem érdekelt. Viszont az egész estés marhulások komoly dolgokról, na azokra mindig szomjazom. De hogy hogy lesz valakiből menő stand-upos...? Még csak el sem gondolkoztam rajta soha, olyan magától értetődőnek tűnt, hogy ezek a jámbor előadók bizonyára csak kinyitják a szájukat, és dől belőlük a viccáradat. Ha valaki valaha megkérdezte volna, szerintem simán rávágtam volna, hogy tuti van ilyen szak a Színművészetin... xD (Ahol természetesen a legközelebbi kocsma a tanszék. :D )

Röviden, rendkívül érdekessé tette a dolgot a szerzőpáros, pláne mert A szívek szállodájával a világból ki lehetett üldözni. xD Hogy utáltam én azt a (számomra) kínszenvedést, ami ott ment. De ez itt megfogott, hogy 50-es évekbeli USA, stand-up, mocskos kocsmák, csini ruhák, sok vicc meg több, érdekes szereplő kerül terítékre. (Nem utolsó sorban Tony Shaloub, akit imádtam Monk nyomozóként. :D )

Rachel Brosnahan kelti életre a címszereplőt, Miriam Maiselt és ezt a csajt úgy ahogy van cukormázba rakták. Zseniális a játéka. Egy rózsaszín, habos-babos szirup a karakter egész lénye tetőtől talpig. És igazából belülről is csak az az egyetlen része nem ilyen vakítóan rózsaszín, ami a stand-uppal foglalkozik. Merthogy azt vérprofi módon tolja, és marhára nem szégyell olyan vicceket kreálni, ami arcpirító még a kevésbé finom lelkű férfiaknak is. A csaj maga a nagy könyvben megírt tökély: gyönyörű, eszes, kócosan vagy smink nélkül még sosem látta a tulajdon férje sem, tökéletesen süt-főz, mindent pöpecül elintéz, igazán belevaló, párját ritkítja a lepedő-akrobatikában, szült két gyereket, mindemellett nádszál vékony, de formás; annyi pénze van a szüleinek, hogy probléma elkölteni (mert ne már, hogy abban a korban dolgozzon ugye), és még sorolhatnám. Ilyen karakterrel izgalmas sorozatot vállalni rohadt nehéz, mert ugye makulátlan lényt vár az ember, hogy hát ha ennyire jó, akkor a viccei legalább ekkorát üssenek.

És ütnek.

Megalkották azt a Barbiet, akire mindenki felfigyel, aki simán leoltja a tulajdon pasi kollégáit a férfiuralom alatt álló színpadon, sőt ha veszít, akkor is őrült módjára talpra akar állni. Mindig mindenért fejvesztve küzd, mint egy dilinyós, képtelen messzebb látni az orránál, de sosem veszíti el a fonalat. A legeslegelső fellépésétől, sőt az odáig vezető úttól kezdve láthatjuk, hogy válik a nagyszájú, pörgő nyelvű feleségből egy tabukat döngető sztár. Minden döntését, fejlődését, marhaságát nyomon követhetjük, mintha valami kukkolók lennénk, és így végre tényleg ad a tévés szakma egy karakterről a nulláról a csúcsig felérő jellemrajzot - egyúttal egy szakmai bemutatót is egy nem akármilyen melóról. A világon mindent kifiguráz, legyen az önmaga, a férje, a többi családtag, a férfi nem, a munkája, mindenféle vallás, politikus, tüntetések, stb. Igazán nagyon elemében van a színpadon.

Böszmeség:

Rendkívül jól szórakoztató sorozat, és ha nem kéne ennyi szöveget tolni percenként, szerintem megállná a helyét, a népszerű sitcom-ok mellett. Mert néha azért már rohadtul zavaró az a rengeteg szöveg, hogy nincs időm röhögni a poénokon... xD 

Persze ott bujkál az emberben a kisördög is, hogy hát találjon már hibát valamiben, és mivel a világon nem létezik tökéletes, nem is olyan nehéz ezt megtalálni. Mindemellett a sorozat nem akar nagy dolgokról regélni, példálózni, csak egy nagy viccgyár akar lenni, semmi több. Annak pedig fenomenális.

A főhős karaktere iszonyatosan felszínes, de ezt a felszínt fejlesztik, viszont tényleg csak a poénra akarnak építeni minden helyzetben. Amit elhatároz, az úgy lesz és kész, neki ne ugasson senki. Rendkívül akaratos, törtető, egyre kevésbé figyel oda mások érzéseire, rengetegszer hoz olyan döntést, mintha számára nem is léteznének a gyerekei, ész nélkül szórja a pénzt, stb. Egyenesen riasztó, hogy milyen durván a külsőségekre épül a világa, és hogy mennyi mindent felhasznál a karrierje érdekében. Az egész családja mással sem törődik, csak a külcsínnel (a válás, vagy az első munkája mekkora botrány volt...), egyedül az anyának lesz pár olyan hónapja, mikor a szerzőpáros előtérbe helyezi az érzéseket az elvárásokkal szemben. Joel egy oltári papucs, de aztán magára talál. Kicsit sajnáltam, hogy nem mutatták be jobban, mi vezetett ahhoz, hogy így félremenjen egy házasság, de ha jobban belegondolok, a bensőséges kommunikáció hiánya lehetett a legnagyobb ok. Viszont mondom, a sorozat nem akar bölcsességeket hányni senki fejébe, inkább csak azon ámulok, hogy ilyen ordítóan riasztó helyzetekből ennyire megnyerő sorozatot tudtak kreálni.