Mikor az etetőnél több a pelletált takarmány, mint a "rendes" táplálék, akkor azért elgondolkozik az ember, hogy mikor és miért vált a nagyvadak (vagy inkább az ember) számára ennyire létfontosságúvá az a vadon élő állatok takarmányozása?

(A fenti kép késő tavasszal vagy kora nyáron készült, amikor nem jellemző a területre a kevés élelem, ezért gondolom ez az agancsnövekedéshez szükséges tápanyagokat tartalmazza.) A tél az élővilág számára egy olyan állapot, mikor az elérhető energia szűkös mennyiségben és nem a legjobb minőségben áll rendelkezésre. Ennek kiküszöbölésére millió trükköt talált ki a természet, pl.: téli álom, diapauza (késleltetett embrionális fejlődés), vándorlás, stb. Azonban mi emberek télen is felkelünk, nincs diapauza és még csak melegebb vidékre sem mehetünk - a legtöbb ember legalábbis. A nagyvadállomány védelme érdekében a keményebb teleknél elkezdték az állatok tápanyagpótlását, ami nem baj, de mikor egy vadgazdálkodási szervezet abba öli a bevétel egy jelentős részét, hogy minden évben, télen-nyáron, etetőket tölt fel, az jelentős változásokat eredményez nem csak a pénztárcában, de az élővilág számára is.

Ráadásul célzott takarmányozással sem lehet elérni az állomány nagy részét.

Mi történik akkor, ha folyamatosan, jelentős plusz táplálékkal látok el egy bizonyos élőlénycsoportot attól függetlenül, hogy ez növény, emlős, ragadozó, repül-e egyáltalán, stb.? A fajfenntartás kimozdul a megszokott kerékvágásból, többé már nem hat rá olyan erővel a környezet-eltartóképesség, mint előtte, legalábbis, ami a táplálkozást illeti. Márpedig ez létfontosságú, hiszen ebből tartja fent önmagát az egyed, ebből tud kigazdálkodni táplálékkeresésre energiát, ebből intézi a küzdelmeket, és bizony a szaporodást is, ami dettó bődületes mennyiségű energiát igényel. (Gondoljunk bele, hogy egyetlen növény, pl. egy tölgyfa mennyi termést érlel, egy-egy alkalommal és ebből mennyi az, ami ki is kel, egyáltalán megéli, hogy legalább combvastagságú fácskává cseperedjen? A szaporodásba ölt energia nagy része füstbe megy, mert a természet bizony küld viharokat és éhes szájjal van tele az erdő is. És még csak nem is minden évben teremnek az  ágak...) Logikus, hogy nem fog minden egyed nemhogy felnőni, kifejlődni sem a méhben, mert a környezet eltartóképessége véges. Hogy ez mekkora, azt aztán az ég világon senki és semmi nem fogja megmondani. Egyszerűen azért, mert minden biotikus és abiotikus tényező befolyásolja: az élőhely típusa, a zavarás (khm, az ember), az ott élő fajok, a klimatikus tényezők, a gazdálkodási módszerek, szóval se füle, se farka a listának. Főleg mióta a globális klímaváltozás is beleszól a dologba. Azonban van még egy tényező, ami nehezíti ennek a becslését: az eltartóképesség mindig változik, sohasem konstans (állandó), hanem folyamatosan egy bizonyos szint körül mozog fel-le. És ez a természetes állapot.

Hangsúlyozandó, hogy itt nem olyan helyzetre kell gondolni, mikor élőhely-degradáció során változik meg a környezet-eltartóképesség, hiszen ilyenkor meg kell menteni, amit csak lehet.

Magyarországon a jelenlegi legelterjedtebb vadgazdálkodási stratégia azt az elvet követi, hogy minden, pláne rizikósabb időszakban pótolni kell a kieső tápanyagot a nagyvad számára. De ez egyúttal azt is jelenti, hogy kizárjuk a környezet korlátozó erejét egy adott pontban, azaz már nem ő fogja megmondani, mennyi és milyen fajú egyed élhet egy adott ökoszisztémában, hanem mi, emberek. Ezzel persze önmagában nincsen semmi baj, hiszen nem kéne odáig eljutni, hogy kipusztuljon, vagy legalábbis vészesen lecsökkenjen egy-egy őshonos faj egyedszáma  az adott területen. Mindig a mértéken csúszik el a dolog, ha az nincs kézben tartva, akkor nagyon hamar egy túlszaporodott állományt kapunk, ami aztán nagyon erős hatással bír. Nemhogy nem tudja eléggé korlátozni a környezet az adott faj létszámát, de még vissza is üt rá, mert az abban a életközösségben élő összes többi faj életére, fennmaradására kisebb-nagyobb hatással van. (Mivel alapból ugye minden faj közvetve vagy közvetlen, de hat a másikra, így nem nehéz kitalálni, hogy ha az egyik túlsúlyba esik, akkor annak következményei lesznek.)

Vannak olyan vadgazdálkodási szervezetek idehaza, melyek ezt felismerték, és kijelentették: ha valami meghaladja a környezet eltartóképességét, akkor köszönjük a természetnek, hogy jelezte, és egyúttal ingyen intézkedett. Persze ez alatt nyilván nem a szélsőségesen szűkös időszakokat kell érteni, de beszédesek az ilyen esetek, mikor szemléletváltásnál x egyedet ki kell lőni, hogy a többinek elegendő táplálék maradhasson. Ilyenkor persze nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mekkora a vad által elérhető terület nagysága, mert hiába van 1000 ha-os terület, ha a negyede el van kerítve a facsemeték túlélésének érdekében. Ha a vadlétszámot a környezet eltartóképessége erősebben szabályozza, mint az ember (azaz nem történt beavatkozás, vagy csak kis mértékben), akkor a vadgazdálkodónak is több profitja marad, mert nem kellett a bevétel egy jelentős részét takarmányra költeni. A vad kilövése után járó bevétel ezzel együtt automatikusan lecsökkenhet, hiszen kevesebb vadra lehet vadászni. Viszont a vadlétszám becslése egy másik nagy probléma, mert rejtett életmódot folytató fajok egyedeit alapból nehéz megfigyelni. De mikor azt látja az ember a hivatalos adatokban, hogy évről évre több egyedet lőnek ki, mint amennyit becsültek, és mindkét szám nő tovább minden évben, az azért elég sok kérdést felvet. Főleg, hogy a két szám között jelentős a különbség, nem csak pár ezer egyedről van szó. Elsősorban azt, hogy pusztán a becsült vadállományra alapozni a hazai egyedszámot tévedésekhez vezethet, ezért mindig muszáj a terítékadatokat is nézni. Ezt egy másik bejegyzésben részletezem ki, mert itt nem erről van szó.

A nagyvadállomány, sőt minden őshonos faj védelme a szó legszorosabb értelmében létfontosságú. A módszer és a mérték az, aminél figyelni kell az egyensúlyra, hogy a mérleg nyelve ne billenjen el túlságosan sem az egyik, sem a másik oldalra. Egy technika, egy módszer akkor tud érdemben fejlődni, ha megnézzük a hasonlóakat más területeken, országokban. A németországi vadgazdálkodóknak más tapasztalatai vannak a vadmegőrzés mikéntjéről: ők úgy látják, hogy vadgazdálkodási szempontból Magyarország olyan, mint egy nagy vadaskert. (Pont emiatt nem is tudnak rendes, összehasonlítható elemzésekkel foglalkozó szakmai publikációkat készíteni, mert ennyire eltérőek a vadgazdálkodási módszerek a két ország között, márpedig az összehasonlítás alapja az, hogy ugyanaz a nevező, azaz a módszer.)

És ilyenkor jön az örök dilemma a vadgazdálkodó-erdész-biológus között, hogy túl sok-e a vad, vagy túl kevés az aljnövényzet. Egyik ugye azt mondja, hogy túl sok a vad, mert nincs aljnövényzet, a másik meg azt mondja, hogy nem lehet sok vad, mert nincs elég aljnövényzet. xD Ember legyen a talpán, aki ebből a felállásból egy hosszútávú, hatékony együttműködést képes kicsikarni. xD