Az ember a Fellegvárban (The Man in the High Castle) Philip K. Dick 1962-es, Hugo-díjat nyert regénye alapján készült. Ő az az író, akinek olyan műveket köszönhetünk még, mint a Különvélemény, a Csordulj könnyem, mondta a rendőr, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, vagy az Emlékárusítás kicsinyben és nagyban. Leghíresebb regényeiből, novelláiból élőszereplős feldolgozások is készültek.

Ebből a regényéből az Amazon készített egy 4 évados sorozatot.

A 4 évadból egyelőre csak 2-t láttam, de annak minden perce zseniális. Az összes színész, a sztori, a párbeszédek, a zene, a hangulat, a csavarok mind-mind annyira magával ragadóak, hogy pár nap alatt faltam fel azt a 2 évadot. Aztán persze láttam egy spoilert, ami odatett az én romantikus lelkemnek, és jött egy kis törés, de a szünet után folytatom. Hiába vannak benne muris logikai bakik, egyszerűen annyira szépen megkomponálták az egészet az író lányának, Isa Dick Hackettnek a segítségével, hogy nem érdekelnek ezek a kavicsok az úton.

Más kérdés persze, hogy fikció az egész nem csak a törit, de a ferde eszmék lélekre gyakorolt hatását is tekintve, mert ahol ilyen beteg ideológiák uralkodnak, ott rohadtul nem lehet normális családja az embernek, tök mindegy, a társadalom melyik csoportjába tartozik. Amúgy kifejezetten érdekes volt az első évadban ez a fordított felállás, hogy ki az úr a háznál/országban. Hogy a japán jakuzának kaukázusi komornyikja volt, az egy szép görbe tükör amúgy a filmgyártásnak és a nézőknek is, hogy mennyire magától értetődőnek vesszük, kik lehetnek a csicskások. 

A történet szerint a náci-japán szövetség nyerte meg a 2. világháborút, és felosztották maguk között a világot úgy, hogy határaik sehol sem érintkeznek - egy-egy széles és viszonylag semleges zóna, pontosabb a senki vidéke húzódik közöttük két oldalról. Ebben a zónában élnek a két rendszer ellenségei: feketék, zsidók, árulók, stb. Itt aztán tényleg senki sem uralkodik, mindenki úgy él, ahogy tud, amolyan vadnyugati túlélőshow-vá fajult odaát az élet. Hitler sajnos megélte az öregkort, ahogy sajnos más idióta vezetők is szerte a világban, illetve újak is burjánzottak, mintha muszáj volna. Az USA 3 részre szakadt, mint anno török invázió sújtotta Magyarország, és az állapotok is hasonlóak. Van ugye a már említett semleges zóna egy része, a Sziklás-hegység, melytől keletre van a nácik által meghódított, kertvárosi, felhőkarcolós "USA", New York-i központtal - jobb híján, mert hát a hatalmukat egy Washingtonra ledobott atombombával biztosították be. Meg ott van a San Francisco-i központú a nyugati terület, ahol a japán császárt kötelezően ajánlott Istenként tisztelni. Az állami propagandáknak megfelelően mindenhol a megfelelő zászlót lobogtatja a szél, a Szabadságszobor karlenget, és gondolom, hogy a Mein Kampfot öleli keblére. Ami szembetűnő a 2 birodalom között, az az, hogy míg a náci birodalom egyre csak virágzik, a japán haldoklik. Mindkét fél arra vár, hogy egyetlen pillanatra megrogyjon a másik, hogy lecsaphassanak rá, mert ezt már sokáig nem lehet húzni-vonni. Azonban a semleges zónában van egy titokzatos ember, az ellenállás feje, aki filmeket készít... Olyan filmszalagos, régi módi, tekercses verziókat, amik fekete-fehérben mutatják be a különféle sztorikat. Mivel ezek egy olyan világot mutatnak be, melyben a tengelyhatalmak elveszítették a háborút, mindkét birodalom tűzzel-vassal irtja nemcsak a filmeket, de természetesen a "postásokat" is. Egy ilyen postás volt Juliana húga is, de megölték, és a gyász miatt érzett fájdalomtól vezérelve a nő elhatározza, hogy kézbesíti a filmet a rejtélyes embernek, miközben mindkét birodalom fogdmegjei habzó szájjal a nyomában loholnak. Megismerkedik egy látszólag jóravaló pasassal, Joe-val, aki úgy tűnik segít neki, pedig valójában náci ügynök, aki a kegyetlen, még nácibb vezető, John Smith parancsait követi. Közben a békés természetű, japán kereskedelmi miniszter, Tagomi próbálja a harmóniát úgy-ahogy fenntartani a birodalomban, ám rengeteg ellenség veszi körül még saját hazájában is, például a nem japán lakosság számára sajnos rendkívüli munkát végző főfelügyelő, Kido.

A zene csodás és minden színész úgy játssza a szerepét, mintha ráöntötték volna, mintha a világon tényleg soha senki sem tudná úgy eljátszani azokat a karaktereket, mint ők. Alexa Davalos nagyon szépen és aprólékosan építi fel a főhősnő, Juliana Crain figuráját, aki bármit megtesz, hogy túléljen, de a végén már senki sem bízik benne, hiszen tényleg mindent megtett - oldaltól függetlenül. A jellemfejlődése nagyon szép ívet kapott, és nagyon tetszik, hogy nem láttak benne valamiféle megváltót, akit mindenkinek pátyolgatnia kell, meg önfeláldoznia magát érte. Ebben a sztoriban tényleg nem volt jó a főhősnek lenni, nem járt dicsőséggel, kedvességgel, barátsággal, csak árulással, fájdalommal meg veréssel. A kiirthatatlan optimizmusa, meg a néha nyugis napjai voltak azok, mikor újra meg újra fel tudta tölteni az energiáját, és folytathatta az életét abban a mederben, melyet helyesnek vélt. A pasasok közti hánykolódásait sem éreztem erőltetettnek, hiszen tényleg nem romantikus sorozatról volt szó, nem kellett bármi áron összehozniuk a célszemélyeket egymással.

Alakítások terén nekem Rufus Sewellé tetszik a leginkább, mégis annyira gyűlölöm a karakterét, a kimondhatatlan rangú John Smitht, hogy az hihetetlen. xD Övé a legrétegeltebb, legárnyaltabb, legproblémásabb szerep. Ennek a karakternek egymagának annyi dolga volt a sorozaton belül, mint a többi karakternek együttvéve. Egy személyben volt egy, a családját önmagánál százszorta jobban szerető férj és apa (a horgászos jelenet mekkora volt már!), zseniális vezető, kegyetlen náci, szadista ellenség, kebelbarát, kétszínű pártfogó, titkos összeesküvő, hű amerikai ugyanakkor hű náci is és csúcs katona, meg még a fene tudja mi. És mindehhez nem átallt szögletes állat és átható tekintetet is mellékelni. xD Pedig elsőre rohadtul nem féltem tőle. xD Penge agy kellett hozzá, hogy egyre magasabbra érve egyre nagyobb biztonságban tudhassa a családját, ugyanakkor észrevegye a rá leselkedő hiénákat, és zseni módon kijátssza őket egymás ellen. Ehhez persze egy rohadékká kellett válnia a munkájában - illetve náci szempontból mintapolgárnak. Mindent, ami a munkájával kapcsolatos, csak és kizárólag a haszon-kár elven keresztül ítélt meg, ez segített neki átlátni a hatalmi harcokat, és csinálni belőle egy lelketlen szemétládát (a családját leszámítva persze). Mondjuk nem egy nagy meglepetés, hogy minél magasabb rangban van valaki, annál betegebb állat is egyben. :_D Haláli volt, mikor olyan helyzetbe került ez az ember, akinek a családjánál meg a hazájánál semmi sem fontosabb, ahol imádatának két legfőbb tárgya ellentétes oldalon álltak.

Rupert Evans a zsidó származású Frank Frink szerepében már rögtön az elején olyan döntésre kényszerült, hogy azt ép ésszel túlélni nem lehetett. Neki sem sikerült. Ahogy ki- meg belekeveredett hű barátjával, az Ed McCarthyt alakító DJ Qualls-szal egyre bonyolultabb dolgokba, az szuper volt. Azt hinné az ember, hogy fárasztó vagy erőltetett, de az írók rohadt simán és lazán elvarrták azokat a szálakat, melyekre többé nem volt szükségük, szóval nem húzták az időt. Edtől hűségesebb barátot nem találni a sztoriban, ő tényleg komolyan gondolja, hogy aki barátot talál, aranyat talál.

Luke Kleintank alakította Joe Blake-et a "szupernáci" szereplőt, aki Julianával, Ritával meg még fene emlékszik, melyik másik lánnyal kavart. (Az is valami "szupernáci" volt.) Viszont taps az íróknak, hogy nem erőltették egyiket sem. Sokkal életszerűbben voltak bemutatva a kapcsolatok alakulásai, így nem hatottak sziruposnak. Aztán megtudtam egy spoilert erről a karakterről, szóval most épp haragszom az írókra, mert összetörték a kis rózsaszín lelkivilágomat, pedig így is romokban volt már a mű hangulata miatt. xD Azt a kis reménysugaramat is elvették! xD Most már csak egy reménysugár maradt... xD Akárhogy is, olyan szerepet kapott a történetben, ahol mindig igyekezett a helyes döntéseket meghozni, noha pont a munkaköre miatt az ég világon mindenki más várt el tőle.

Ugyan a saját államfőjük közül nem pakoltak be senkit a sorozatba, más államfőket előszeretettel mutogattak - szerencsére nem csak mint ellenséget. Az egyik legüdítőbb kivétel a japán trónörökös feleségét alakító Michiko volt, akit Mayumi Yoshida személyesített meg. A színésznőn látszik, hogy véresen komolyan vette Japán egykori császárnéjának megformálását. Mind beszédben, megjelenésben rendkívül előkelő, művelt és finom hölgy benyomását keltette - nyoma sincs benne annak a császárnénak, aki állítólag olyan elviselhetetlenül bánik a menyével. :_D A sorozatban egy rendíthetetlenül békeszerető karakter, aki Tagomival játszik össze a békés jövért.

Cary-Hiroyuki Tagawa színész Nobusuke Tagomit játszotta a sorozatban, és hát váóóóóóóó. Csávókám a kis jóspálcikáival meg pacifista nézőpontjával, ahogy kereskedelmi miniszterként próbálta menteni a menthetőt, hát az pazar! Nem sokat beszélt, de olyan nonverbális eszközökkel értette meg a nézővel, hogy mit akart kifejezni, hogy az mesteri. Egy dörzsölt, vén róka, aki brillírozott, ha mesterkedésről volt szó, és Sewell mellett ő a másik nagy kutya a sorozatban, akire nagyon érdemes odafigyelni. Nagyon megható, ahogy a családjával tölti az idejét, ahogy szépen, csendben deríti ki a titkokat, és még abból is hatásos fegyvert tud csinálni, ami amúgy pont ellene szól. Csodás a színészi alakítás, minden pillanata aranyat ér.

A másik japán kulcsfigura a játékban a főfelügyelő, Takeshi Kido, akit Joel de la Fuente kelt életre. Ő a japán katonai rendőrség, a Kenpeitai feje San Francisóban, és hát elég messzire nyúlik a keze. Alapból nem szokás a jakuzákkal ujjat húzni, na hát Kido nem szívbajos, ha el kell tenni egy jakuzát az útból - vagy esetleg az egész bandát. Ő tipikusan azt a rettenetesen szigorú, megingathatatlan hozzáállást képviseli, amit első hallásra gondol az ember ilyen beosztású vezetőről. Tőle teljesen őszintén kérne az egyszeri ember elnézést, amiért létezni mer. Rettenetes hatalmát egyáltalán nem fél bevetni, ugyanakkor csak addig meg egy el, ameddig muszáj - bár ez általában azt jelenti, hogy lepkére is napalmmal vadászik. 

Chelah Horsdal formálja meg a John feleségét, Helen Smitht. Rajta igazából semennyire sem éreztem a náci beütést, ő tipikusan egy amerikai, kertvárosi családanyának tűnt egész végig. Ugyanakkor persze az ideológiának megfelelően náci giccsben úszott az egész családi ház, díszkötetes kiadású Mein Kampf, meg horogkeresztes minták, zászlók mindenbe hímezve. Mivel a férje volt az egyik leghatalmasabb ember az óceánnak azon a felén, ehhez illő módon viselkedett és formálja is a véleményét, hiszen muszáj volt példaképként állnia a többi feleség előtt. Rajongva szerette a gyerekeit, és ez az a pont, ahol neki senki nem mondhatta meg, hogy mit gondoljon vagy érezzen. Ebben rettenetesen hasonlított a férjére, és szerintem ő az egyetlen, aki bármit számon mer kérni a hites urán. (A vörös színt szerintem miatta találták fel, piszok jól áll neki. :D )

Bella Heathcote játssza a szupernáci csajt, Nicole Dörmert. Az ő nézőpontja elég érdekes, mert az elitek krémjéhez tartozik, és ebből a szempontból látja a hírhedt nácik, azaz a szülők tetteit. Természetesen alapos nevelést kapott, a tetteket jónak látja, de elavultnak tart pár nézetet, és arra vár, hogy megújítsa a rendszert, melyre lehetőséget is kap. Bár ezzel nem egészen úgy él, ahogy a néző remélte. xD Külön döbbenet volt, hogy nácik, pláne a sorozat korában természetvédelemről beszéltek, de aztán beugrott a valóságban tényleg a nácik a hozták létre Európa első természetvédelmi törvényét, szóval... xD Nagyon szerettem hallgani a beszédstílusát, nagyon fura, szokatlan, de nagyon bejött.

A piperkőc Robert Childant Brennan Brown kelti életre valami fenséges módon. Az antik boltot vezető pasas kilométerekről kiszagolja az igazi művészetet, tényleg ez az élete értelme, a világon semmi máshoz nem ért. Iszonyat karót nyelt, halálosan nagy rajongója a japán kultúrának, okos, képtelen eltűrni, ha valaki lebobbyzza, ám később Franknek meg Ednek hála elég sok kakikba keveredik, és icike-picikét lazul. De tényleg csak picit... Ilyenekre kell gondolni, hogy pl. az inge felső gombját néha nem gombolja be... xD Nagyon óvatos, mániákus szabálykövető, ő a triumvirátus esze, folyton parázó lelke, aki bármilyen vesztes helyzetből fel tud állni. (Innentől meg kérdés, hogy létezik-e számára vesztes helyzet. :D ) Dacára annak, hogy mennyire fennhordja az orrát, elég kedves karakter, könnyű megkedvelni.

Számomra a sorozat egyik meglepetés-karaktere J. Edgar Hoover volt, akit William Forsythe játszott. Ugyan elnököket nem mertek beletenni a sorozatba, de a hírhedt FBI-igazgatót igen. Igazából a munkája ugyanaz volt, mint az igazi Hoovernek, csak felette azért állt valaki, nem tudta az egész országot megzsarolni. Sajnos annyira emlékezetes szituációkat nem kapott, de ez nem a színészi játékon múlott, mert mikor jelen volt, akkor olyan sunyin tudott nézni, hogy abból tényleg rohadt nehéz volt olvasni. xD És hiába zsarolták meg néha, hát marhára nem tojta össze magát. xD Nagyon ügyesen kavarta a szalámit, és igazán kár, hogy nem kapott nagyobb teret.

Böszmeség a végére:

A sorozat rendkívül nyomasztó politikai thriller, lélektani búvárleckékkel rendesen megspékelve. Aki szereti az ilyet, essen neki iziben! xD A paklit rettenetesen jól keverték a szerzők, és oké, hogy fikció az egész, de szerintem is valami hasonló borzadály lett volna a világ a tengelyhatalmak győzelmével. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne mit szégyellni a világ többi államában, de azért olyan szintű agymosást nem tudtak csinálni egy egész országban, mint Hitler.

Mindemellett a sztori rendkívül sok témát érint. Vaskosan átitatta az egészet a felsőbbrendűség, a népirtások,  a nácizmus (te jó ég, mennyi horogkeresztet pakoltak bele xD ), a fajgyűlölet, illetve egyéb diszkriminációk, óriási teret kap a propaganda és ennek hatása is - főként a fiatalabbakra nézve. A különféle kapcsolatok - legyen az akár baráti, családi, szerelmi, munkatársi - is, mind érdekesen kerültek bemutatásra. Annyi meg annyi lelki nyavalya szorult az ebben a világban tengődő karakterekbe, hogy kész aranybánya ez a hely egy pszichológusnak. xD

Nagyon tetszik a szereplők, a sztorik, az eszmék és a birodalmak árnyalása. Nagyon-nagyon kevés szereplő eleve szutyok, a többség a szürke zónába tartozik, és ezzel a lehetőséggel szuperül éltek is. Kifejezetten érdekes volt, hogy a népirtásokról hogy emlékeztek meg az egyes felek, és maguk az elkövetők. Mikor rádöbbennek arra, hogy ez nem jó, és tenni szeretnének ellene, az egész felvillanyozza az embert, hiszen ebben a helyzetben még attól is lehetetlenebb küldetésnek hangzik, mint anno a Valkűr-hadművelet volt. Tetszettek az olyan szembeállítások, mikor valaki első látszatra árulónak tűnt, de aztán kiderült, hogy tényleg a hazája túlélésére pályázik, mert messzebb lát, mint sok kollégája, és tudja, hogy egy-egy politikai vagy katonai lépésnek mi lesz a valós következménye.

Szerk.: A végére értem a sorozatnak. Sajnos a 3. és a 4. évad nem volt olyan izgalmas, mint az első 2, volt benne egy oltári nagy törés. Mintha könnyedebbé vélt volna. A korábbi feszültség sem volt már jelen, csak néhány részben valamelyest. Az plusz pont, hogy John és Helen lányai több szerepet kaptak, így a gyerekek szemszögéből is lehetett látni, hogy hat rájuk a szélsőséges ideológia. A BCR-t nem értettem, miért hozták be, én azt hittem, mindenki, aki nem japán vagy náci, az az ellenállás tagja... Hiszen erről volt szó anno... De ok, hozzák be, csak akkor ágyazzanak már meg rendesen nekik, mert ez így eléggé odahányt lett. Tök gondosan felépítettek egy világot csoportokkal, szereplőkkel, aztán elkaszálták az egészet óriási kérdőjeleket hagyva a változásoknál. Az egyetlen hiba az átmenet hiánya. A néző mindent elfogad, ha megkapja a felvezetést, a bemutatást, és külön oda kell rá figyelni, hogy ha nagyobb horderejű változtatásokat vezetnek be, akkor azt jó előre meg kell alapozni, és sokkal inkább, mint a kezdeti ötleteknél kellett. (Azért külön mérges vagyok, hogy volt egy elég súlyos agymosás a sorozatban, és ezt elintézték kb. 5 percben egy golyóval meg egy slaggal... Ugyan kérem!... xD )

Juliana abszolút háttérbe szorult, de még a fellegváras pasas is. Erre az uccsó 2 évadra nem illett a sorozat címe. Aztán volt egy rakás mellékszereplő, akikkel nem tudtak mit kezdeni... Egyszerűen elfelejtkeztek róluk. Voltak persze ötletes csavarok, pl. hogy ki lehet "utazó" és ki nem, de alapból nem volt meg az a légkör, mint az elején, így noszogatni kellett magamat, hogy nézzem már meg a maradékot. xD Helen és John kapcsolata sajnos totál sablonossá vált. Amennyire dicsértem az elején, hogy senkit nem erőltetnek össze senkivel, na hát azt is jól felrúgták. xD Plusz Julesből is a tipikus hős lett, plusz a megfelelő népes tábor, agyatlan rajongókkal. :s

Szóval megnézésre az 1-2. évadot ajánlom, a maradék kettőt meg csak annak, aki unatkozik.